Most kezdem felfogni

Még csak most kezdem felfogni, hogy vége. Hogy nem lehetek már VELE. Nem írhatok NEKi az érzéseimről, a vágyaimról..... és most érzem a Hiányt. Az űrt, amit maga után hagyott bennem. Hiányzik az életemből és már mindig hiányozni is fog, amit Ő töltött ki benne. Nem találom azokban az időkben a helyem. És már nincs kiért készülődnőm, új cuccokat vásárolnom, nincs kiért, nincs kinek megmutassam magam. Csak egy emlék Ő. És emlék a VELE töltött idő is. A TŐLRE kapott érzések is csak emlékek már. Emlék már a sóvárgás, próbálkozás időszaka is. Mennyi évet vártam RÁ aztán "megtört a jég" és "megkaptam" az elérhetetlent! Vagyis ŐT. És mindent szépnek láttam.... aztán mégse volt minden szép. Lassan, de biztosan haladt a kapcsolata elmélyítésében a mellett, hogy köztünk volt az ami. És esze ágában se volt lépni, kilépni a kapcsolatából. Én pedig naívan ebben hittem. Hittem abban, hogy ha mindenem odaadom NEKI, majd meglátja bennem amire vágyik (vágyott) és több leszek NEKI, többet adok majd NEKI, mint a jelen kapcsolata. De hiába volt minden. Én pedig magamat hibáztattam amiért nem voltam elég NEKI. Nem voltam elég jó. Pedig Ő sose mondta ezt, de én minden tiltakozása ellenére is így éreztem, mert nem értettem a döntését, döntéseit, és ez lassan fel is "eszmésztett". A reménytelenség egy közös jövőben, a felvállalhatóság hiánya miatt.