Hiányzik!

Annyira hiányzik. Hiányzik az érintése, a csókja, ahogy rám nézett, ahogy ölelt, ahogy magához ölelt szorosan..... hiányoznak az érzések, amiket adott..... minden hiányzik ami Ő volt! Ma összetalálkoztunk..... kifelé menet a portán, pont előttem ment ki az ajtón és fogta nekem az ajtót míg oda nem érek.... egymásra néztünk, és köszöntünk..... és annyira fájdalmas volt, hogy csak ennyit tehetünk. Tudom, hogy én választottam ezt az utat, de nem azért mert könnyű lenne..... csak nem tehettem mást, mert a fájdalom már nagyobb mint ami örömet adott az együttlétünk. Szomorú és kilátástalan helyzet volt és az is. Úgy szeretni valakit, hogy nem vállalhat fel téged.... csak titkon csókolni, ölelni a másikat, titokban találkozni és az legnagyobb örömödet nem oszthatod meg senkivel sem :( Nem mesélhetsz a családodnak Róla, a nagy Őről, életed értelméről.... a HERCEGEDről. És lassan el kell döntened, hogy hagyod magad ebben a titkos életben élni, és áltatni azzal, hogy jobb lesz majd, vagy felrémlik egyszer a remény lehetősége..... vagy pedig feladod. Feladod a reményt, és "lemondasz" Róla. Lemondasz arról, akit a legjobban szeretsz. Iszonyatosan nehéz. Napokig fel se fogtam, hogy már nem hozhatom vissza azokat a dolgokat, amik Vele kapcsolatosak voltak. Akkor szembesültem ezzel, mikor jobbnak látta, ha nem találkozunk a pendrive átadásakor..... akkor éreztem, hogy örökre elveszítettem ŐT. ha tudnék sírós hangulat jelet rajzolni, azt tenném, de nem tudok..... pedig sírok. Megint. És nincs nap, hogy ne sírnék. Pedig egy este nem sírtam, akkor azt hittem, hogy ez már így lesz, hogy már nem tudok sírni Miatta. de nem így lett. Ébredéskor Rá gondolva újra sírtam. Hiányzik! Szenvedek Nélküle!